Manapság divatos arról beszélni és azt hangoztatni, hogy a saját kezünkben van az életünk irányítása: én döntök. Mindenben. Én vagyok a saját sorsom kovácsa és irányítója. És mi van akkor, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt elképzeljük? Akkor tényleg mi van? Rossz az elképzelés, hogy én döntök, vagy csak pici, apró simításokat kell végezni a személyes rendszerünkön, és máris a siker útjára lépünk?

Amikor a család rendben van, megy minden, mint a karikacsapás. De hirtelen minden megváltozhat. Az élni vagy túlélni kérdése ilyen esetben költői: csak arra vágyunk, hogy végre vége legyen a szenvedésünknek, és visszakapjuk az életünket. Szeretnénk kalandokat, vannak vágyaink, de mindezeket úgy szeretnénk elérni, hogy lehetőség szerint minden maradjon úgy, ahogyan addig volt. Ha megkérdeznénk az embereket, élni vagy inkább túlélni szeretnének, csak néznének ránk, és azt gondolnák magukban: ott bent biztosan elmentek hazulról.

Kutatások bizonyítják, hogy a tipikus jófiúk hátrányban vannak a tőlük lazább, úgynevezett rosszfiúkkal szemben. Ebből következően feltehetjük magunknak a kérdést: vajon megéri jófiúnak lenni a kapitalista alapokon nyugvó gazdaságunkban? Ahol az erő dominál, és a nagy hal szó szerint megeszi a kis halat?

Férfi és nő, szerelem, gyerek. Válás. Manapság hatvan százalék felett van a válások aránya a megkötött házasságokra vetítve. Emberek házasodnak és elválnak. Vagy ahogyan mondani szoktuk: ilyen az élet. Igen, való igaz, az élet már csak ilyen: megy tovább. Minden körülmények között. Mindezek ellenére, vajon mi felnőttek elgondolkodunk azon, hogyan nézhet ki a válás a gyerek szemszögéből? Ő vajon hogyan látja mindezt, a váláshoz vezető utat.

Ha a közösségi oldalak feltöltött képeit nézzük, minden szépnek és jónak tűnik: ezek alapján senki sem mondaná, hogy depressziós a párom. Mindenki mosolyog, és vidáman tekint a fényképező lencséjébe. Ennyire tökéletes lenne a világ? Csak örömteli és párjukat szerető emberek laknák ezt a kis bolygót?

A sport világában nyilvánvaló dolog, hogy egy sportolónak edzője legyen. Olyan, aki igazán ott van a szeren mind szakmailag, mind emberileg is. Aki teljesen ráhangolódik a „gyermekére”, és segíti őt. Ugyanúgy, mint a párkapcsolati coaching alkalmával. Itt is „sportolók” vannak, akik igénylik a személyes törődést és munkát. A profi kiszolgálást. A terelgetést. A célt és irányt mutató párkapcsolati coachingot.

Ma délután elkezdtem nézni A mindenség elmélete című filmet. Már jó ideje ott motoszkált az agyam egy eldugott zugában, de csak most jött el az ideje. A fiam iskolában, a párom dolgozóban. Többször eltört nálam a mécses, amint szembesültem az önmagunk elfogadása nehézségeivel. Stephen Hawkinghoz hasonlóan nekem is idegrendszeri problémám van: Touret szindróma. A hatása ott van minden egyes nap velem, a fejemen. A „Vele” eltöltött idő mind azt bizonyítja, mennyire nehéz önmagunk elfogadása.

1998 nyarán egy kollégám az javasolta, menjek el egy ismerőséhez, aki kineziológus. Azzal folytatta, hogy neki is voltak korábban lelki gondjai, és egy pár alkalom teljesen helyretette őt. A srácnak az volt az ars poetica-ja, hogy az életben mindent szabad. Laza volt, humorral teli, és imádták a nők. Nekem sem kellett több: egyből vettem a sátorfámat, és irány a megadott cím. Az életben mindent szabad – csengett a fülemben folyamatosan.

Úgy érzed, többre lennél, vagy lettél volna képes, mint amit az anyagi világban képes vagy felmutatni? Érzed, hogy belülről majd szétszed a feszültség, mert mennél, de nincs hova? A várakozás őrületében annyira magad alatt vagy, hogy megcsíp a depresszió?

Ha magamból indulok ki, akár napokon át masszírozhatják a testemet. Imádom, amikor a talpammal indítanak, majd jön a vádlim. Fájdalmas, de akkor is gyönyörű érzés. Aztán a masszőr átgyúrja a combomat, majd elidőz a hátamon. A deréktájam általában érzékeny, gyakran eláll, így az izmok fellazítása mennyei érzéssel tölt el.