Önmagunk elfogadása az egyik legnehezebb feladata az életünknek

Ma délután elkezdtem nézni A mindenség elmélete című filmet. Már jó ideje ott motoszkált az agyam egy eldugott zugában, de csak most jött el az ideje. A fiam iskolában, a párom dolgozóban. Többször eltört nálam a mécses, amint szembesültem az önmagunk elfogadása nehézségeivel. Stephen Hawkinghoz hasonlóan nekem is idegrendszeri problémám van: Touret szindróma. A hatása ott van minden egyes nap velem, a fejemen. A „Vele” eltöltött idő mind azt bizonyítja, mennyire nehéz önmagunk elfogadása.

HOGYAN INDULT?

Csak arra emlékszem, hogy ott volt.

Pár osztálytársamhoz hasonlóan én is rángattam a szemem. A szüleim azt mondták, hogy ez rossz szokás, és le kell szoknom róla. Ha húzogattam a szemem, Anya szinte mindig rám szólt. Jót akart persze, szerette volna, ha letűnik rólam ez a furcsa valami.

A szemem húzogatása, vagy ahogyan hallottam, a „kacsintgatás” mégis velem maradt. Akart engem.

KELLEMETLEN ÉLMÉNYEK

Biztos Te is találkoztál már olyan emberrel, aki húzogatta a szemét. Ott volt előtted, beszéltél vele, és akkor… nem is tudtad hirtelen, hogy mi van. Annyira furcsán jött ki.

Mit gondoltál ekkor? Emlékszel még rá?

Több mint 15 évvel ezelőtt egy üzleti találkozón én is előadó voltam. Olyan témát választottam, ami meghaladta az akkori tudásomat: a test, szellem és lélek összefüggéseit taglaltam volna, mintegy húsz percben. De már az előadásra való felkészülésem közepette is éreztem, hogy nem tudom megfogni a témát, ami egyre feszültebbé tett.

A felkonferálásom után az első percek rendben voltak. Igyekeztem megnyerni magamnak a közönséget. De aztán jött a fő rész, és itt elvesztettem a fonalat. A szemem az előadásom közepette külön életre kelt. Egyre-másra rángattam hol a jobb, hol meg a bal szememet, majd kis idő múlva már csak egy óriási szemrángatózás volt a teremben összegyűlt több mint ötszáz meghívott szeme láttára.

Ez annyira megrémített, hogy már nem is tudtam figyelni a mondanivalómra.

Az előadásomról kaptam egy fényképet: ott állok tiszta feketében a színpadon, az emberek meg egységesen lehajtott fejjel ülnek a sorok között, és egyikőjük sem meri felemelni a fejét.

Az előzetesen húsz percre tervezett előadásomat összecsaptam, és lekullogtam a színpadról.

MIT LEHET ILYENKOR TENNI?

A szünetben odajött hozzám egy hölgy, és felajánlotta a segítségét. Elmentem hozzá kezelésre, de nem értünk el sikert.

Bevetettem mindent, amivel addig és később találkoztam. Autogén tréning, Agykontroll, Kineziológia, Belső utazás, Jóga, Meditáció, Családállítás.

Minden nap sportoltam, kíméltem magam, igyekeztem elkerülni és megelőzni a stresszt.

A hatás felemásra sikeredett: a szinte tünetmentes állapotból egyik pillanatról a másikra képes volt a szemem újra önálló életet élni.

Én ezt ki nem állhattam. Utáltam, hogy húzogatom a szemem. Mit gondolhatnak az emberek, ha meglátnak? – gondoltam magamban.

ÖNMAGUNK ELFOGADÁSA

Évek, évtizedek teltek úgy el, hogy akarattal akartam megállítani a szemem rángatódzását. Beszéltem valakivel, és amikor kacsintottam volna, nem hagytam, hogy az megtörténjen. Mereven figyeltem az emberekre, és ez annyira leszívta az energiámat, hogy egy-egy személyes találkozó után alig éltem.

Ha kiálltam emberek elé beszélni, mindig tudatában voltam annak, hogy már megint húzogatom a szemem… most… most is.

Így éltem.

Miközben teljes szívből vágytam arra, hogy emberek előtt beszéljek, ugyanilyen, de ellentétes előjelű szégyenkezéssel igyekeztem meggátolni azt, ami mindenki előtt nyilvánvaló volt: hogy húzogatom a szemem.

AMIKOR ELJÖTT A FELISMERÉS

Senki sem mondta, hogy nekem Touret szindrómám van.

Megtehettem volna, hogy utána nézzek az internet birodalmában, hogy milyen bajom is van? Megtehettem volna? Meg, de még véletlenül sem írtam be a keresőbe.

Kerültem a témát.

Korábban a szemrángásom lelki okait akarták a kezelőim feltárni. A gyerekkori elakadásaimat vizsgálták, és erre végeztek oldásokat.

Mindhiába.

Aztán, egyszer, nem is oly rég, találkoztam a betegségem nevével: Touret szindróma. Elolvastam, miket írnak, de ettől a felismeréstől sem lettem boldogabb, és ugyanúgy húzogattam továbbra is a szemem.

MI KELL AHHOZ, HOGY AZ EMBER ELFOGADJA SAJÁT MAGÁT?

Imádok tanítani. Átadni a tudásomat. Megnyitni az embereket. Elérni, hogy elmondják a véleményüket.

Ott vagyok előttük, és azon gondolkodom, miként nyerjem el a figyelmüket.

Mindezt úgy teszem, hogy még mielőtt megszólalnék, az emberek már engem figyelnek: megrántom a szemem… és… figyelnek.

Lehet, hogy önmagunk elfogadása nem is olyan nehéz feladat? Sőt, még az is előfordulhat, hogy azért kaptuk a keresztünket – amit sokszor szégyellünk, és titkolni akarunk –,hogy felhasználjuk az életünk során?

Lehet, hogy csak szeretnünk kellene magunkat, és elhinni végre, hogy a családunk, a szeretteink és a barátaink mind-mind szeretnek és elfogadnak minket?

Igen.

A hibáinkkal, a rossz szokásainkkal és a betegségeinkkel együtt.