Veszekedés, avagy miért félünk annyira egy kiadós égiháborútól?

Ismerős a kép, nem? Ott vagy a pároddal szemben, és annyira megcsap a veszekedés szele, hogy már jobban nem is lehetne, és mégsem engeded ki dühödet. Vajon miért félsz egy jó kis verbális kommunikációtól? Amikor szó szerint adtok egymásnak. Tudod, ami a csövön kifér. Veszekedés lenne ez a javából, ha be mernéd vállalni, de nem teszed. Mert ez nem helyes viselkedés.

AZOK A GYEREKKORI BEIDEGZŐDÉSEK

A gyerekek azt szeretnék, ha a szüleik az idők végezetéig együtt maradnának. Szerelemben, szeretetben és békességben. Ha az egyik szülő felemeli a hangját, és kitör a veszekedés, már fogják is be a fülüket. Félnek, hogy az égiháború váláshoz vezet. Mert ez benne van a levegőben.

A suliban az osztálytársaik nagyobbik része megtapasztalta már legalább egyszer. Bár ránézésre úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, hirtelen robbant a bomba: a szülők különváltak.

Apa és anya mindent a legnagyobb egyetértésben tett. Nem hallatszott el köztük egy rossz szó sem. A gyerek nem ért semmit. Előzmény nélkül váltak el a szülei.

MINT A MESÉBEN

A fenti esetet akár még el is lehetne hinni. Igen, megesik, hogy a szülők annyira figyelnek arra, hogy a gyerekek előtt semmi veszekedés. Annyira jól csinálják, hogy egy kicsit sikerül is túltolniuk a célt. Rezzenéstelen arccal veszik tudomásul, ha a párjuk nem azt és úgy teszi a dolgokat, ahogyan azt ők szeretnék. De nem szólnak, mert ezt látták otthon is. Ott sem mert egyik fél sem veszekedni.

Vajon ez lenne a megfelelő módszer arra, hogy a gyerekeinket megkíméljük a hangos szó kellemetlen hatásaitól? Vajon el lehet azt hinni, hogy az apró emberpalánták semmit sem vesznek észre az egyre súlyosbodó felnőtt játékból?

DE TÉNYLEG, MIÉRT NEM VESZEKEDÜNK EGY JÓT A PÁRKAPCSOLATUNKBAN?

Lehet, félünk attól, hogy mit mondanak ránk az emberek. Milyen ciki, ha a szomszéd hallja, mit vágunk egymás fejéhez. Aztán, mikor találkozunk, a szemében ott van minden: úgy is tudok mindent. És ezt nem igazán szeretnénk.

Olvashatunk az asszertív kommunikációról is. Ilyenkor ki merjük fejezni az érzéseinket, és ezt úgy tesszük, hogy nem leszünk sem nyuszik, sem pedig zsarnokok. Elméletben jót szól az ilyen párbeszéd, nem? Ott állunk egymással szemben, az egyikőnk éppen olyat mondott olyan hangnemben, amivel azonnal kinyitotta a képzeletbeli bicskánkat a zsebünkben. Legkevesebb, hogy bekapnánk és leüvöltenénk a másik felünket, de nem tesszük. Visszaszívjuk a dühünket, szépen elszámolunk tízig, és a végén lapozunk. Mint mindig. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.

Lehet, Te is belefutottál már olyan párokba, akik úgy viaskodnak a nagy nyilvánosság előtt, mint a kakasok a küzdőtéren. Észre sem veszik már, hogy körülállják őket az emberek. Nem veszekednek, nem is emelik fel a hangjukat, csak úgymond benyilaznak a másik fél hátába egy aprócska nyílvesszőt. Nincs is nagyon már hegye, és nem is fáj annyira, de arra éppen elég, hogy a jó szokott rend szerint leszívja a másik fél energiáját. Olyat mond, amivel betalál. Biztosra megy. Az együtt leélt évek alatt százasra tudja, mit kell ilyenkor mondania.

Hol van ilyenkor a nyílt megütközés? Amikor akkorát adunk a másiknak, hogy az arról koldul?

A DÜHÜNKET KIENGEDNI JÓ!

Láttad már a gyerekedet, amikor elgurult a tízforintos? Láttad? És mi történt ezt követően? Órák hosszat így maradt? Kötve hiszem. Miután a kisember jól kiadta a dühét, egyből mosolyban tört ki.

De ő gyerek, mondhatnánk, mi meg már felnőttek vagyunk! Így igaz. Olyan emberek, akik nem merik kifejezni magukat. Akik félnek, hogy rossz fát tesznek a tűzre. Inkább a szőnyeg alá seprik a bent tartott érzéseiket, és reménykednek, hogy mindennek nem lesz következménye.

Mennyi példát lehet látni minderre a párkapcsolatok és a munka világában. Ahol – bár tudjuk, hogy ki kellene magunkat fejezni – nem merjük meglépni azt, amit gyerekkorban simán megtettünk. Hogy felemeljük a hangunkat. Mert félünk a következményektől.

Elhagyhatnak minket. Mert felemeltük a hangunkat. Mert végre ki mertük engedni a dühünket.

Kirúghatnak a munkahelyünkről, ha elmondjuk a véleményünket. Ott nem lehetünk dühösek. Nem megengedett. Helyette inkább hazamegyünk, és otthon jól kiengedjük a gőzt: megverjük a kutyánkat, leszidjuk a gyereket, mert rosszul nézett ránk, és a párunknak is jól beolvasunk. Pedig csak bátor emberként ki kellett volna fejeznünk magunkat.

A VESZEKEDÉS ELŐNYEI

Veszekedés alkalmával kiengedjük a dühünket. Kijön, aminek ki kell jönnie. Ez nem biztos, hogy a legválasztékosabb nyelvi formában történik meg. Nem irodalmi stílusban veszekszünk. És amit ilyenkor mondunk, az köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mert idegből csináljuk. Ez csak düh. Semmi komoly.

Ha kiengedtük, igen, azzal megbánthatjuk a másik felet. De könyörgöm, eddig a pontig is el kellett jutni, és a másik felünk is aktív részese volt a kialakult helyzetnek. Ok – okozat. Felcukkolta az agyunkat, valamit mondott, amit nem kellett volna. Vagy még igazabb kijelenteni: nem is a valamin, hanem a valahogyan van a hangsúly. A hanglejtésen, a cinikus beszóláson. Amit nem bírtunk elviselni.

Na, bumm. Kitört a veszekedés. Szerencsés esetben elüvöltöttük magunkat. Ebből a párunk biztos rájött arra, hogy valamit nem jól csinált.

Előny, hogy kiadtuk az érzésünket. Nem hagytunk semmit sem legbelül. Minden kijött egy pillanat alatt. Nem kell félnünk, hogy nem húztuk ki a tüskét, és harag lesz belőle.

Tiszta a kommunikációnk. Igen, olykor egy veszekedés is belefér. Amikor leüvöltjük a másikat, és vállaljuk, hogy ő is hasonlóképpen leüvölt minket.

Hogy mi történik nálunk egy ilyen veszekedés alkalmával? Hú, meg tudnám fojtani a páromat egy kanál vízben, az tuti. Mert abban a pillanatban irtó dühös vagyok rá. De ez csak abban a röpke pillanatban van így. Ha kimegy a feszültségem, már újra higgadt tudok lenni.

Lehet, úgy érezzük, megbántottuk a szerelmünket. Ilyen esetben odamehetünk elé, és bocsánatot kérhetünk tőle. Mert minden terápiának ez a lényege: megbocsátani a másiknak, és persze saját magunknak is. Ha bocsánatot kérünk, helyrepakoljuk a párkapcsolatunk dinamikáját.