Én döntök, vagy mégsem ennyire egyszerű a helyzet?

Manapság divatos arról beszélni és azt hangoztatni, hogy a saját kezünkben van az életünk irányítása: én döntök. Mindenben. Én vagyok a saját sorsom kovácsa és irányítója. És mi van akkor, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt elképzeljük? Akkor tényleg mi van? Rossz az elképzelés, hogy én döntök, vagy csak pici, apró simításokat kell végezni a személyes rendszerünkön, és máris a siker útjára lépünk?

EGY NAGYON EGYSZERŰ TECHNIKA A FESZÜLTSÉG MEGELŐZÉSÉRE

Amikor nehézséggel találkozunk az életünkben, hirtelen megfeszülünk. Minden idegsejtünk azon dolgozik, hogy elhárítsa a problémát.

Befeszülünk, és felkészülünk a harcra. Visszafojtjuk a lélegzetünket, feszülten figyelünk, és összpontosítunk.

Sokan nem tudjuk, hogy ez az állapot – azon kívül, hogy megvéd minket – a másik oldalról pusztít is. Mert képtelenek vagyunk lazítani, és a feszültség ott marad az izmainkban. És ami oda bekerül – egy érzelem –, az ott is marad.

Ha szeretsz masszőrhöz járni, akkor tudod, miről beszélek. Már alig várod, hogy felfeküdhess a masszázságyra, és elkezdődjön a kezelés. Akkor is jó, ha közben fáj. Tudod, hogy a masszőr ujjai kiszedik belőled a feszültséget. Igen, kiszedik, mivel ellazítják a megfeszült izmokat, és ezzel kikapják az izmokban elraktározott haragot, megbántást, agyalást, lelkiismeret-furdalást.

Az elakadásokat.

Létezik egy nagyon egyszerű technika, amivel már a kezdett kezdetén elejét vehetjük a megfeszülésünknek.

Egy kis tudatosság kell csupán ahhoz, hogy odafigyeljünk, mire hogyan reagál a testünk.

Ha legközelebb valami ijesztő dologgal találod magad szemben, jusson eszedbe, hogy lélegezz. Igen, nevetsz, hogy ezt mondom, mivel úgy gondolod, Te mindig lélegzel. Most is.

Emlékezz kérlek arra, amit most leírtam, és amire megkérlek: lélegezz, és amikor váratlan dologba ütközöl, vegyél egy mély levegőt, és tarts bent a tüdődben pár másodpercre, majd lassan fújd ki.

Meg fogsz lepődni: ilyen módon képtelen leszel a befeszülésre. Ellazult maradsz, és vidám.

MIÉRT ANNYIRA NEHÉZ BESZÉLNÜNK A PROBLÉMÁINKRÓL?

Senki sem szereti a rinyáló és panaszkodó embereket. Ez tény. Ha egy barátunknak valami hasfájása van, egyszer meghallgatjuk. Miközben meséli a problémáját, sokszor már a következő feladatunkra gondolunk. Az élet halad, és egyre kevesebb marad belőle, ezért nem akarjuk számunkra felesleges dolgokkal tölteni az időnket.

Mivel ez van bennünk, amikor nekünk is problémáink vannak, arra gondolunk, hogy nem szeretnénk azzal senkit sem terhelni és untatni a környezetünkben. Ezért inkább megtartjuk azokat magunknak, és jó mélyre lepasszoljuk. Azt gondoljuk, ha nem látjuk a bajainkat, akkor azok nem is léteznek.

ÉN DÖNTÖK

Egyik egyetemista társam ars poetica-ja, hogy az életben csak magunkra számíthatunk. Igaza van. Magunkért vagyunk felelősök, az érzéseinkért, a gondolatainkért. Hogy mit kezdünk velük. Látszólag csak bizonyos embertípusnak vannak gondjai: ők az introvertált, a befelé élő emberek. Költők, írók, művészek… akik az élet minden rezdülését képesek megragadni. Ők azok, akik látványosan szenvednek, ha fáj nekik, és torkuk szakadtából képesek röhögni, ha olyanjuk van.

Aki nem művész beállítottságú, könnyebben megbirkózik az élet mindennapi kihívásaival. Nem rinyálnak, ha fáj a fejük. Teszik a dolgukat. Nem beszélnek a gondjukról, bajukról, mert gyengeségnek tartják.

A kifelé élés óriási divat manapság. A közösségi média ontja magából a lehetőséget: mutasd meg, hogy mit láttál, ettél, hol voltál, mit csináltál, kivel voltál… A képeken és a videókon csupa vidám ember, sehol egy apró, pici bánat.

Ilyen környezetben annyira könnyű azonosulni azzal a gondolattal, hogy én döntök a saját életemről. Csak is én. Az én felelősségem, hogy mit teszek.

MI VAN, HA NEM IS ILYEN EGYSZERŰ A HELYZET?

Gond akkor szokott lenni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azokat elképzeljük. Ilyen esetekben a fent leírt módon cselekszünk: befeszülünk, nem veszünk levegőt, és készen állunk a harcra. Mert mindig harcolnánk.

Beszélhetnénk itt az elfogadás hatásáról, de nem lenne értelme. Ki vagyunk akadva, hogy már megint nem azt kaptuk az élettől, amit kértünk. Fel vagyunk háborodva, mivel tudjuk, hogy mi döntünk, és ha egyszer megcsináltunk mindent – amiről azt gondoljuk, hogy az végképp kimerítette a minden fogalmát –, miért nem kapjuk már meg a jutalmat: az új laptopot, ruhát, munkát, nőt, férfit… házat, nyaralást.

Megteszed, hogy elgondolkodsz egy kicsit? Hány esetben történt meg eddig az életedben, hogy pontosan úgy és azt kaptad az életedtől, amire és ahogyan vágytál?

Megvan?

Akkor most én döntök, vagy valaki, valami más?