Létezhetnek olyan alapelvek, amiket betartva apa és fia kapcsolata örömtelivé válik? Amikor kölcsönösen keresik egymás társaságát? És most nem a kötelező vasárnapi ebédekre gondolok, amikor ki volt szedve a húsleves, és akkor is le kellett ülni, ha nem voltunk éhesek. Nem erre a kötelező apa-fia kapcsolatra gondolok. Sokkal inkább arra, amikor az apa teljes figyelmével követi mindazt, amit a fia csinál, és a gyerek boldog, mert érzi, igazán fontos az apjának.

A megismerkedés pillanatában a külcsín dominál. Tetszeni akarunk a másik félnek, mindent elkövetünk, hogy a legszebb arcunkat mutassuk neki. Ez van, mit lehet tenni; elsőként jönnek a külsőségek, majd miután ezeket letudtuk, szó szerint mélyebbre ereszkedhetünk egymás megismerésében. Ekkor végre lehullik az álarc, és teljes valónkban megmutathatjuk magunkat.

Csodálatos párkapcsolatban élek. Szeretem és tisztelem a Páromat. Ő az, akire mindig is vágytam. De nem mondanám, hogy az életünk csak habostorta. Abszolút nem. Az anyagi oldalon tele vagyunk kihívásokkal, bármennyire is csűröm-csavarom a dolgokat, amióta újratalálkoztam Mariannommal, számtalanszor volt lyukas a zsebünk és a pénztárcánk. Vajon idealista vagyok, mert a szerelmet választottam a tervező agyammal szemben? Hogy nem léptem rá a jó partiszerzés útjára?

Voltál már olyan helyzetben a párkapcsolatodban, hogy nem tudtad eldönteni: elmondjam, vagy ne mondjam el, ami velem történt? Bementél egy irodába ügyet intézni, és a fiatal kis hölgy úgy guggolt le előtted az asztalon lévő mappát nézegetni, hogy közben leszaladt a nadrágja, és ott volt a szemed előtt a tanga bugyija. Mit tettél ilyenkor?

Lehet, Te is voltál már úgy a párkapcsolatodban, hogy hirtelen azt érezted, menten szétpukkansz. A párod csinált vagy mondott valamit, és azt érezted, kidobod az ablakon. Dühöt éreztél, és… nem történt semmi. Nem emelted fel a hangod, nem üvöltöttél és mondtál olyanokat, amit a lelked mélyén nem gondoltál komolyan, és nem jöttek ki belőled a szavak. Csak álltál ott, és nem vettél levegőt egy ideig. A szemed szikrákat hányt, majd kihunyt.

Tartsd magad… tartsd… tartsd… Ki ne emlékezne a 300 című filmre, amikor Leonidas, Spárta királya üvöltötte parancsait hű társainak. És a pajzs megállt parancsolt Xerxes katonáinak. Valahogyan mi is ilyen görög hősök vagyunk, amikor nagy bajba kerülünk. Tartsd magad – jut eszünkbe, és mindent elkövetünk, hogy feltartóztassuk a baljós körülményeket.

Ha a családnak lenne elég pénze arra, hogy megengedhesse magának, hogy az anya otthon maradjon, vajon tényleg otthon maradna? Vagy a játszótéren beszélgető két apuka egyik tagja csak blöffölt azzal, hogy a nő dolga az, hogy otthon legyen?

Lehet Te is voltál már úgy, hogy sétáltál az utcán, és egyszer csak megláttál egy szempárt, ami megigézett. Voltál már ilyen helyzetben? Mit tettél? Lehet, hogy odamentél, bemutatkoztál, de az is lehet, hogy csak nézted az illetőt, és nem volt merszed cselekedni. Este meg azon agyaltál, hogy milyen barom is voltál, hogy hagytad elmenni. Lehet, hogy ő lett volna az igazi?

Az ember alapvető belső késztetése, hogy elfogadják olyannak, amilyen. A megfelelés vágya zsigeri szinten él bennünk. Szeretetre és odafigyelésre vágyunk. És hiába mondják, hogy fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, ez a pozitív kisugárzású utasítás csak a legritkább esetben jut célba. Helyette marad a megfelelés kényszere, amikor fellőjük magunkat a világháló valamelyik közösségi platformjára, hogy ott a legjobb formánkat mutatva lenyűgözzük az „barátainkat”.

A mai világban minden lehetséges, csak akarni kell. Legalábbis ezt a szemléletet kaptuk meg mi, magyarok a nyugati, ezen belül is az amerikai emberektől. Ebben a rendszerben család és munka egysége megteremthető, csak pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. De vajon elegendő önmagában a pozitív gondolkodás és hozzáállás ahhoz, hogy valaki ebben a gigantikus mértékben felpörgött világunkban képes legyen megteremteni a család és munka egységét?