Ez már az: az életünk minden egyes pillanata számít

Darnel Christian tréningjén hallottam először e bűvös szavakat: ez már az. Igen, az életünk nem főpróba, hanem maga az előadás. Ennek ellenére sokszor úgy tűnik, hogy elfelejtünk élni, és a biztonságra törekszünk. Megalkuvókká válunk, kerüljük a kockázatot, és nem vesszük észre, hogy miközben telik a létidőnk, figyelmen kívül hagyjuk a Mester nagy tanítását: ez már az.

A GYEREKEK HOZZÁÁLLÁSA AZ ÉLETHEZ

Ha van gyereked, tudod, ha nincs, akkor vissza tudsz emlékezni az ősidőkre, amikor gyerekként fedezted fel a körülötted lévő világot. Mindent izgalmasnak találtál, és megfogtál, megkóstoltál, és nem mondtad magadnak, hogy majd legközelebb.

Az érzelmeid kifejezésében is első osztályú voltál. Már az első pillanatban, miután megszülettél, és a tüdőd megtelt levegővel, úgy bömböltél, mint egy oroszlán. Hiába mondta volna Neked bárki is, hogy viselkedj, mert nem vagy egyedül. Eszed ágában sem volt megfogadni az ehhez hasonló tanácsokat.

KOPPÁNY FIAM

Ma délelőtt kimentünk a Sóstói erdőbe levegőzni. Tudtam, hogy délelőttre még jó időt jósolnak, így megcéloztuk – mi srácok, ketten – az erdei játszóteret.

Ahogy láttam a Fiamat játszani, eszembe jutott, mennyire ügyetlennek tűnt alig pár éve, amikor először kilátogattunk erre a helyre. Most meg bátran használt minden egyes játékszert.

Volt egy vár, aminek a fala mellett fél méterrel volt egy, a fallal párhuzamos vasrúd. Korábban is ott volt, de Koppány nem vette észre. Vagy az is meglehet, nem volt még azon a szinten, hogy bevállalja a rajta való lesiklást.

Most egyik kezével megérintette a vasrudat, a lábai stabilan álltak a favár peremén, majd feladva a biztonságot, útjára indította a másik kezét is, mintegy átkarolva azt. A következő pillanatban már le is siklott.

Jött a következő kör, amikor már sokkal bátrabban lendült a kar, és a lábkulcsolás sem maradt el. Az sem törte meg a lendületét, amikor jól belevágta a sípcsontját a vasba, miközben lendült.

Néztem Őt, és újra eszembe jutott, hogy ez már az, és egyből másként néztem ki a kissé mogorva fejemből. Mert én már 51 éves vagyok, és sokszor figyelmen kívül hagyom az élet e paradoxonát: az életre nem lehet felkészülni, mert az élet ott van minden egyes pillanatban, és ez a pillanat mindig más, mint amit a legjobb felkészülésem ellenére is várhatnék.

A Fiam zsigeri szinten tudja ezt a törvényt. Ő nem készül fel, hanem lendül, még akkor is, ha ott van benne a félelem az ismeretlentől. Benne még lobog az életenergia, és akkor is belevág, ha látszólag nincs sok esélye.

„Tök jól vagyok amúgy, semmi gondom sincs” – mondta nekem, miközben tettünk egy sétát a játszótér körül.

FELNŐTTEK

Abban a pillanatban, amikor eszembe jutott, hogy ez már az, rájöttem, mennyire az elmén hatása alatt állok. Egészen addig a pillanatig be nem állt a gondolatok szabad áramlása a fejemben, és ezek közül leparkoltam az engem bántóknál. Figyeltem Koppányt, hogyan játszik, mennyire ügyes, de a tudatom mindig máshol járt. Ott, ahol nem kellett volna.

Megint felismertem, mennyire lazán szed rá az elmém újra és újra, hogy válasszam valamelyik, általa felkínált csalit. Horgászként tudom, hogy mindnyájunknak vannak olyan életterületei, ahol szívesen elidőzünk, még akkor is, ha nem kellene az adott témával foglalkoznunk.

Ilyen esetekben eltűnik a pillanat, csak azt vesszük észre, hogy már megint elmúlt az idő, és semmi közünk sem volt ahhoz, ami valójában történt. A fejünkön belül éltük az életünket, és elfelejtettük megélni a valóságot.

Olyan ez, mint a Pán Péter című mesében: a gyerekek „fölnőtteknek” nevezik a felnőtteket. Szerintük a gyerekek, miután felnőnek, elfelejtenek játszani, és túl komolyan veszik az életüket. Eltűnnek a spontán pillanatok, az életük profivá és teljes mértékben megtervezetté válik, csak közben – bár nem tudják – elfelejtenek élni.

Ezek a gondolatok járták át a tudatomat, miközben a Fiamat figyeltem. Most már tudatosan, mert tudom, hogy:

Ez már az.