Szokásaink börtönében éljük a mindennapi életünket?

Reggel felkelünk, és beindul az élet: minden olyan olajozottan működik, hiszen szokásaink börtönében tesszük a dolgainkat. Kávé, trónterem, mosdás, reggelizés, készülés, gyerek logisztika az oviba vagy a suliba, munka, ebéd, hazafelé felszedjük a gyerekeket, otthon kaja, ami van, tévé, meccsnézés, közösségi barangolás, fürdés, fogmosás, a kisgyerek altatása, jó éjszakát puszi, és a legvégén, fal felé befordulás, és hajrá, megint itt van a jól ismert szundi-bundi. Újra eltelt egy nap a szokásaink börtönében.

TÉNYLEG ENNYIRE SZÖRNYŰ A HELYZET?

Látszólag mi irányítjuk az életünket. Azt teszünk, amit csak jónak látunk. Használjuk az agyunkat, gondolkodunk, tervezünk, majd nekiduráljuk magunkat, és átmegyünk még a falon is.

Vagy mégsem?

Vajon észrevesszük, hogy a szokásaink irányítják az életünket?

HORGÁSZAT A TUTI HELYEN

Gyerekkorom óta horgászom. Még nem voltam hétéves, amikor az első halamat fogtam. Lehet, hogy a Tisza közelsége tette, de azóta nem lehet levakarni a folyóról.

Ezért tűnik ellentmondásnak, hogy amikor még Budapesten éltem, több mint tíz éven át nem horgásztam.

Már hatodik éve kiástam egy horgászhelyet a kövezésen. Jó érzés töltött el, hogy ez az „én” helyem. Bár tudom, hogy a Tiszán nincs foglalt hely, de akkor is: az agyam egy szegletében ez az én helyem.

Bár Szerelmemmel többször is megbeszéltük, hogy körülnézünk a közeli és a távolabbi környéken, és felfedezünk új horgászhelyeket, valahogyan nem teszem meg. Lehet, hogy a kényelem, vagy az a tudat, hogy ismerem a helyemet.

De az is lehet, hogy a szokásaim börtönében élve ragaszkodom a már jól bevett gyakorlathoz? Hiszen itt sikereket éltem meg, míg egy másik hely lutri a javából?

MIÉRT JÁTSZOM SZINTE MINDIG UGYANAZOKKAL A JÁTÉKOSOKKAL?

A verekedős játékot egy éve telepítette le a Szerelmem Koppány fiúnk gépére. Amikor megláttam, értelmetlennek és időfalónak bélyegeztem, és jó ideig nem is néztem rá.

Aztán – csak úgy – elkezdtem vele játszani. És győztem. Aztán megint. Ez a sikerélmény annyira feldobott, hogy már azon kaptam magam, hogy órákat játszok a figurákkal.

A sztori azzal lett színesebb, hogy letöltöttem a céges mobilomra is. Már tudtam a dörgést, így napi meglehetősen sok gyakorlással felfuttattam a játékot: eljutottam a 8-as szintű várig, és a hatos, a kalóz pályán is játszottam.

A több mint ezer játék közben kialakult a gyakorlatom. Hiába volt már több mint negyven játékosból álló arzenálom, észrevettem, hogy egy meglehetősen szűk brigádot foglalkoztattam csak. Őket fejlesztettem, a többiek végig ott ültek a cserepadon.

Olyan voltam, mint egy edző, aki bár tudja, hogy minden egyes posztra két azonos képességű játékosa van, de akkor is csak a bevált kedvenceket játszatta.

Lehet, hogy szokásaink börtönében élünk, és ezért ragaszkodunk a régi, már jól bejáratott úthoz?

AMIKOR MINDEN CSAK MAGÁTÓL MEGY

A dohányosok előkapják a paklit a zsebükből, kivesznek belőle egy szál cigit, fogják az öngyújtót, és már bele is szippantanak a finomságba. Szál a füst, és végre megnyugszik a felzaklatott lelkük.

Jó érzés járja át a testüket.

Ha arra kérnénk őket, mondják el, mit is csináltak az elmúlt pár pillanatban, csak néznének ránk hitetlenkedő tekintettel: hogy lehet ilyet kérdezni?

Ha jobban belegondolnának, látnák csak meg, hogy minden egyes mozzanatuk a szokásaik börtönében, tudattalanul történt. Csak tették, amit korábban már több ezerszer, és ez a mozdulat annyira a részükké vált, hogy észre sem vették.