Gyakran hallunk arról, mennyire fontos a szenvedély a párkapcsolatban: ez a sava-borsa a férfi és a nő szerelmének. Ha ez megvan, minden megvan. Aztán, ez a felemelő érzés alábbhagy, és kitör a pánik: lehet, hogy itt van vége a jól felépített közös életünknek? Mit csináljunk? Hogyan hozzuk vissza azt, ami sokáig megvolt, de most hűlt helyét találjuk? Visszahozható egyáltalán a szenvedély a párkapcsolatban?
NEM ÉRDEKEL, HOGY TERHES, NEKEM AKKOR IS KELL A SZENVEDÉLY!
Szerelmem négy hónapos várandós lehetett Koppány fiúnkkal. Ahogy nőt a pocija, úgy vált egyre nehezebbé a korábban oly lazán működő szexuális életünk.
Ott voltunk, és ugyanúgy akartuk szeretni egymás testét. De nem ment. Ez engem egy idő után elkezdett frusztrálni. Én a nőmet akartam, úgy, ahogyan pár hónappal korábban a karjaimban tartottam. Agyilag természetesen felfogtam, hogy terhes a fiúnkkal, de az érzelmeim mást súgtak.
Egy nap elmondtam, mennyire eltűnt a szenvedély a párkapcsolatunkból, és ez nekem így nem jó. Én szenvedélyesen akarok szerelmeskedni, mindent beleadva. Úgy, mint korábban.
A szót tett követte: visszatértünk a jól ismert és korábban bevált gyakorlathoz.
ÉLETEM LEGNEHEZEBB FÉL ÓRÁJA
Másnap annyira bekeményedett Mariannkám hasfala, hogy be kellett vinnem a kórházba. Amikor bement a szülész-nőgyógyászaton a vizsgálatra, kint maradtam a folyosón. Sehol egy árva lélek.
Az idő múlásával egyre idegesebb lettem. Megjelent előttem a gondolat: lehet, hogy az én önzőségem miatt elveszítjük a babánkat? Ahogy ott ültem a széken, elkezdtek záporozni a könnyeim.
Azt akartam, hogy minden úgy legyen, mint régen. Nem vettem figyelembe, hogy a szeretett nőm teste megváltozott, és azzal a hévvel és intenzitással már képtelenek vagyunk megélni a szenvedélyt a párkapcsolatunkban. Megkaptam, amire vágytam: novemberben apa leszek. És most itt vagyok én, aki mindezt kockáztatja.
Ennyire önző ember lennék? Vagy csak a szex hajt, ami annyira csodálatos együtt, hogy mindig azt „csinálnám”?
Ott voltam, és halálosan féltem. Mi lesz akkor, ha kijön, és a szemében meglátom a szomorúságot? Akkor mit fogok csinálni magammal?
AZOK A MÉZES HETEK, HÓNAPOK, ÉVEK
Nem vagyunk egyformák, így változó mértékben részesülünk a szerelem állapotából is. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy maximum három évig tarthatjuk fenn a szerelmet.
Zorán nagyon szépen megfogalmazta ezt az állapotot A szerelemnek múlnia kell című dalában. Semmi sem tart örökkön örökké.
És mi van a szenvedély érzésével a párkapcsolatunkban? Annak is halványulnia kell az idő előrehaladtával, vagy van valamiféle trükk arra, hogy konzerválni tudjuk az egymás iránti vágyat a mindennapokban?
CSAK NÁLUNK TÖRTÉNIK MEG MINDEZ?
Olyan ez, mint a pizzaevés. Ha szereted a pizzát, képes lennél napokig azt enni reggelire, ebédre, vacsorára. Nem kell más kaja, csak ezt akarod mindig. Ha azt mondom Neked, egyszer meg fogod ezt is unni, azt válaszolod, ki van csukva.
Aztán eljön a nem várt pillanat: megkóstolnád a spagettit, vagy megennél egy tányér levest.
Így vagyunk mi is ezzel a magánéletünkben. Hiába a legszebb női és férfi test, ha mindig ugyanazt kell minden egyes nap néznünk és fognunk, egy idő után az is unalmassá válik.
Most nem arról beszélünk, hogy akkor irány a placc, és hajrá: hol van van valami új hús? Nem erről van szó.
A beszélgetésünk célpontjában az unalom abszolút természetes érzése van, ami látszólag megöli a szenvedély érzését a párkapcsolatban. Mert nagyon könnyű azt érezni, hogy a korábban oly bensőséges viszony mára már unalomba fulladt. Bár, ha jobban belegondolunk, tényleg ez történt.
Unalmassá vált a pite.
De ez így jó. Tudnunk kellene, hogy az emberi természet alapvető eleme, hogy megun mindent.
Ha erre azt mondod, hogy én aztán biztosan nem tudnám megunni azt, hogy…
És itt mindenki beírhatná a maga kis vágyát, amit ha elérne, biztosan nem unna meg.
VISSZAHOZHATÓ A SZENVEDÉLY A PÁRKAPCSOLATBAN?
A jó hír az, hogy ha egyszer elővarázsoltuk, és a közös életünk része volt, akkor ott is van még mindig bennünk, csak hagyni kell, hogy újra előtörjön. De ne azt várjuk, ami „akkor” volt, mivel állandóan változunk, és csak az agyunk képes azt a képet úgy elénk vetíteni, hogy bezzeg abban az időben mennyire jó volt.
Igen, az volt, de az akkor VOLT, csupa nagybetűvel. Az az érzés ott tökéletesen megfelelő volt, de ma ma van, és a mai fejünkkel és szívünkkel tudunk csak gazdálkodni.
Lehet, hogy nem fogunk már olyan szenvedélyesen és annyi ideig szerelmeskedni. Megeshet, hogy megtörténik. És akkor mi van? Ott vagyunk egymásnak, kaptunk egy családot, és ennek bőven elégnek kellene lennie. A szenvedély most is ott van velünk, bennünk, csak kicsit átalakult, ezért nem látjuk és nem érzékeljük.
Legutóbbi hozzászólások