Szellemi és fizikai munka: Te vajon melyiket választanád?

Sokat hallunk manapság a duális képzés előnyeiről, amelyben ötvöződik a szellemi és a fizikai munka. A kérdés csupán annyi, akarjuk-e mindezt. Bár divatba jött az egész életen át tartó tanulás mítosza: azzal kecsegtetik a nagyérdeműt, hogy nyugodtan felkészülhet lelkileg és szellemileg is az elég gyakori váltásra. Ha ez így lesz, vajon van jelentősége annak, hogy a szellemi és a fizikai munka közül melyik opciót választjuk?

SZÜLEINK ÖRÖKSÉGE

A múlt rendszerben nem kedvelték azokat a munkavállalókat, akik gyakran változtatták a munkahelyüket. Azok a dolgozók voltak megbecsülve, akik egy helyben lehúztak 40 évet, és úgy mentek nyugdíjba. Ilyen példákkal volt tele még a padlás is, elég csak a saját szüleinket megnézni.

Aztán bekövetkezett a változás, és a Baby-boom korszak munkavállalói lassan letették a lantot, és elmentek nyugdíjba. A helyüket átvette az X generáció, akik 1960 és 1983 között születtek.

AZ A BIZONYOS REKTORI ÜZENET

Aktívan él bennem egy találkozó emléke, ahol az egyetemünk rektora kijelentette a közel 120 fős évfolyamunknak: mire végzünk, már egyáltalán nem lesz szükség ránk, agrármérnökökre.

Ekkor voltunk az öt éves egyetemi képzésünknek pontosan a felénél. Már magunk mögött hagytuk a bevezető első évet, a megválasztó másodikat, és már fellélegezhettünk: szinte már a zsebünkben érezhettük az agrármérnöki diplomát.

Amikor 1986-ban a GATE-ra jelentkeztünk, adva volt az életben való elindulásunk: szolgálati ház és autó, és egy biztos megélhetés. E helyett derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír: amire feltettük az életünket, az már a tanulási időszakunkban köddé változott.

Ennek ellenére jó páran a szakmában maradtak, és mai napig sikeres szakemberek. De a többség teljesen új irányt nézett ki magának.

SZELLEMI ÉS FIZIKAI MUNKA

Három hete indult számomra a nagy kaland: egyszerű szellemi munkát végző értelmiségiként eljutottam arra a pontra, hogy fizikai munka után kellett néznem. Hiába volt meg a közel hat éves oktatói, tréneri munkatapasztalatom, ha nem indultak tanfolyamok.

Lehet, Te is tudod, mit éreztem ekkor: ott van a tudásom, imádok tanítani, mennék és kommunikálnék a felnőtt tanulóimmal, de egy szál lehetőségem sincs, hogy dolgozzak. Körülöttem dolgozó emberek, én meg csak ülök a fenekemen, nézek ki a fejemből, és nem értek semmit.

Most nem teszem fel magamnak a „Miért történik mindez velem?” kérdést, tudom, hogy már eddig is megoldottam egy csapat élethelyzetet, de ez most nagyon komolyan elkapott.

Amikor elmentem kamionos állást nézni, a recepciósok azzal kecsegtettek, hogy az ügyvezető vissza fog hívni, de nem érkezett telefon a mai napig sem. Gondoltam, elég nekem a belföldi fuvarozás is, de itt sem értem célt: egy vezető azt mondta, nem érdemes belém feccölnie időt, pénzt és energiát, mivel látható, hogy az első adandó alkalommal elhagyom a sofőri pályát, és újra a tanítás felé fordulok.

Lehet, hogy az ember homlokára van írva, hogy a szellemi és a fizikai munka közül az előbbit preferálja?

BURKOLÁS

Egy volt kollégámmal ültem le a szokásos havi kávézásunkra. Felhozódott a téma, hogy mennyire elégettük már az utolsó pénzügyi erőforrásainkat is, és szó szerint kenyérre kellene a pénz. Megemlítettem, hogy egy barátom – akinek kikértem a véleményét – azt javasolta, menjek el az építőiparba dolgozni, mert ott gyors, azonnali pénzt kereshetek.

Igen ám, de volt egy bökkenő: gyerekként teljesen kimaradtam a fúrás-faragás világából: én a házunk mellett lévő játszótérre jártam ki minden egyes nap, és a srácokkal rúgtuk a bőrt, Apa meg volt olyan jó fej, hogy ezt megengedte, és nem fogott be a ház körüli teendőkbe. Jó, ásózni, kapálni, gyomlálni, meg szőlő vesszőket összeszedni megtanultam, de sohasem fűrészeltem géppel, nem használtam flexet, meg hasonló, férfias dolgokat.

A volt kollégám egyből ajánlotta a tesóját, aki építési vállalkozó: szó szót követett, és pár napon belül lett munkám. Mondanom sem kell, hogy a szellemi és a fizikai munka közül most az utóbbit választottam.

KELL EZ NEKEM?

Szerelmemtől tudtam meg, hogy az első nap sírt, amint az erkélyről kinézve figyelte, hogyan megyek munkaruhába felöltözve a vállalkozóval megbeszélt találkozási pontra. Sírt, mert ismert és ismer; tudja, mennyire nincs érzékem a fizikai dolgokhoz.

Nem volt bemelegítés, egyből benne találtam magam a közepében: egy önkormányzati épületet újítottak fel, és az egyik szint parkettázása ránk várt.

A vállalkozó és az egyik segédje már korábban kiöntötte az aljzatot, de maradt pár helyiség, amit szintén meg kellett csinálni. Kaptam az ukázt, mit tegyek: 12 liter vízhez kellett két menetben önteni két zsák anyagot, amit a keverővel össze kellett kutyulni. Rám várt a feladat, hogy intézzem a vizet, és a kavarást.

Amikor kézbe vettem a műszert, azt sem tudtam, hogy kell bekapcsolni. Megkérdeztem: azokat a szemeket látni kellett volna. Bár a vállalkozó srác a telefonban megkérdezte, mi a helyzet a korábbi burkolási tapasztalataimmal – elmondtam, hogy teljesen szűz vagyok ezen a területen – mégis, mindezek ellenére felvett.

Vagy amikor egy vidéki építkezésen pvc-t terítettünk le, és ki kellett volna kenni a ragasztót. Úgy állt a kezemben a szerszám, hogy azt látni kellett volna mindenkinek. Hogy mit keres egy elméleti ember a fizikai munka világában?

Pénzt.

A PÉNZÉRT MINDENT?

Csak három hetet voltunk együtt. Ebben az időben megtanultam, hogyan is néz ki a burkolás mestersége. Legalábbis láttam egy és mást. Olyan dolgokat, amiket korábban el sem tudtam volna képzelni.

Ennyi idő után már egész ügyesen kikentem az aljzatra a ragasztót, és a csiszológéppel is jól bántam. A pvc hegesztés levágását is jól csináltam, és megkaptam feladatként, hogy a szegélyek belső és külső illesztését is megoldjam. Amikor már vagy egy perce csak néztem, hogyan kellene a toldót hozzáilleszteni a szegélyhez – és nem ment, a vállalkozó megkérdezte, viccelek-e.

De a csúcsok csúcsát a dekopírfűrész használata jelentette a parkettázás alkalmával. Fogalmam sem volt, miként kellene vágni vele. A főnök először megmutatta, majd a kezembe adta, hogy vágjam le a kijelölt darabot. Mondanom sem kell, hogy a munkapad vasába vágtam bele először…

Ha magamra nézek, látom, milyen viszonyban vagyok a szellemi és a fizikai munka területetekkel. Igen, alapvetően gondolkodó, elmélázó ember vagyok, aki szereti az emberi kapcsolatokat. Szeretek kommunikálni, témákat kibontani, embereket megnyitni. Erre a burkolási munkával telt három hetemben egyáltalán nem volt lehetőségem. A főnök a maga konyhanyelvén elmondta, amit el akart mondani, és vezetés közben gyakran előhúzta a cifrábbnál is cifrább, nem éppen szalonképes jelzőit.

MEGÉRTE?

Nekem maradt a tapasztalatok összegzése: a tanítás való nekem, és az égieknek hála, meg is érkezett a rég várt tréning.

Hogy elvesztegetett lett volna az életemből ez az időszak? Abszolút nem. A testem az aktív igénybevétel hatására sokáig tiltakozott, és nem értette, miért kell annyit guggolnom, és térdvédővel siklanom a kemény felületen.

Rájöttem, hogy túl lehet élni még egy ennyire necces és ciki helyzetet is, amikor az ember olyan területre téved, amihez szó szerint semmi köze sincs.

A külföldön glettelő barátommal több mint egy fél órán keresztül beszélgettem szakmai kérdésekről. Ilyet még egy hónapja sem tudtam volna elképzelni.

Megbeszéltem vele, hogy a kocsim legközelebbi olajcseréjét én fogom csinálni, csak mutogassa meg, hogy mit és hol csináljak.

Ha csak ennyi volt az előnye ennek a három hétnek, számomra már ezerszer megérte.