Szakítás a párkapcsolatban: hogyan "kellene" jól csinálni?

Emberből vagyunk, így akár akarjuk, akár nem, mindnyájan részesülünk a szakítás semmi mással nem helyettesíthető érzésével. Fájdalmat érzünk, mert valami véget ért. Valami, amiről teljesen mást gondoltunk. Sőt, miközben a párkapcsolatunkban gályáztunk, meg voltunk győződve arról, hogy miénk a legjobb mindegyik közül. Így derült égből villámcsapásként ér bennünket a hír: a párunk a szakítás mellett döntött, és ami az elmúlt pillanatban még megvolt, most teljesen elveszett.

MINTAKAPCSOLAT

Annyiszor hallani pároktól, mennyire kiegyensúlyozott a párkapcsolatuk. Sosem szoktak veszekedni, és szépen haladnak az élet képzeletbeli ranglétráján. Minden klappol. De tényleg. Szép ház, gyerekek, jó munkahely, van elég pénz, sőt még megtakarításra is telik. A család megengedheti magának, hogy nyaralni menjen.

Apa és anya teszi a dolgát, a gyerekek is ügyesek a suliban. Ha ránéznénk egy ilyen mintacsaládra, azt gondolnánk, hogy nekik van a legjobb dolguk az életben.

Aztán, egyik pillanatról a másikra azt halljuk: szakítottak.

AZOK A BIZONYOS JELEK

Ha visszapörgethetnénk az időt, és újra szemügyre vennénk a pár kapcsolatát, láthatnánk a szakítást előidéző momentumokat.

A férj szakmunkás, és állandóan tolta a munkát. Nem volt semmi sem elég. Melósként kezdte, de miután kitanulta a szakmája fortélyait, a saját maga lábára állt, és elkezdett vállalkozni. Mindent elvállalt, és annyira meg voltak vele elégedve a kuncsaftok, hogy elkezdték ajánlani az ismerőseiknek. Alig telt el pár év, és a főnök úr egy nagyon jól menő vállalkozást épített fel magának, és természetesen ezzel a családjának.

Jött a pénz, és ezzel együtt sokasodott a munka is. Egyre korábbi időpontban volt a felkelés, napközben munka és ügyintézés, majd este fáradtan ágyba esés.

Anya az időközben megszületett gyerekekkel volt elfoglalva, és teljes odaadással nevelte őket. Megszokta, hogy a férje nincs otthon, ám megvolt a munka gyümölcse: volt mit aprítani a tejbe. És egy nőnek nagyon fontos az anyagi biztonság.

Aztán, szép lassan, miközben a kívülállók számára felépült egy tökéletes birodalom, belül, családi szinten elvágódtak az utolsó, a férfit és a nőt összekötő szálak. Mindez úgy történt, hogy szó szerint észre sem vették.

Elhidegültek egymástól.

MIT LEHET ILYENKOR TENNI?

Ha az ember a józan esze alapján hozná meg meg mindig a döntéseit, nem lennének válások. Egyszerű matematikai képlet alapján kiszámolná, ki is lenne számára a legjobb parti. Megkötődne a nász, megszületnének a gyerekek, a karrier is a legjobb úton épülne fel, és mindenki élvezné a befektetett munka gyümölcsét.

De sajnos, vagy lehet, hogy nem is annyira sajnos, az ember nem csak értelmes, hanem érzelemmel teli lény is, és mint ilyen, jól össze is tudja kuszálni az értelem egyenes útjait.

Olyan ez, mintha Oroszország hosszú és nyílegyenes útjairól áttérnénk egy szerpentinekkel teli kacskaringóra, ahol minden egyes kanyar meglepetéseket tartogat.

Hallottam egy filmben, hogy ami egyszer elromlott, azt nem lehet újra felépíteni. Ha ezt a gondolatmenetet követnénk, mi is a még mindig többségben lévő elváltak táborát erősítenénk. Foghatnánk magunkat, és irány egy másik ház, egy másik ölelés, egy másik család.

Vagy azt is megtehetnénk, hogy harcolunk a másikért, magunkért és a családunkért. Mert nem tudjuk még csak elképzelni sem, hogy vége legyen a közös életünknek.

MELYIK A JOBB ÚT?

Egy baráti pár a napokban szakított. A srácot nagyon meglepte, ami történt. Bár érezte, hogy valami nincsen rendben, mégsem lépett. Képtelen volt felmérni, mennyire a szakítás szélére sodródott a párkapcsolatuk. Látszatra minden jó volt: külföldre járt dolgozni, és az ott szakmunkával megkeresett pénzt bedolgozta a kapcsolatukba.

Mert ő meg volt győződve arról, hogy ez a sikeres párkapcsolat titka: legyen otthon pénz és biztonság. Hogy ennek ára van? Az kit érdekel.

Miután a barátnője kitette a szűrét, jutott csak el addig a pontig, hogy elgondolkodjon a miérteken. De ezt is csak a saját nézőpontjából szemlélve tette meg.

Fogalma sem volt, hogy a párja mire vágyott valójában. Mert sosem beszélgettek erről. Hogy a barátnőjének intim pillanatokra lett volna szüksége. Amikor kettesben lettek volna. És most nem a szín tiszta szexről beszélünk, amikor egy férfi és egy nő testileg szereti egymást. Igen, az is fontos, de a lány meghitt pillanatokra vágyott. Amikor a srác csak rá figyel. Amikor nem a tv távirányítóját nyomkodja, és naphosszat csak fektírozik. Ő melegségre, simogatásra, becézésre vágyott, és igazi beszélgetésre. Amire a fiú képtelen volt.

GYEREK FELNŐTTEK AZ INTIMITÁS NAGY ISKOLÁJÁBAN

Bevetettek mindent, amijük csak volt, de kudarcot vallottak. Nem ment, amit megterveztek. Vagy lehet, hogy nem is voltak tervek, és csak egymás mellett éltek csaknem öt kőkemény évet? Abban a tudatban, hogy az ő életük igazán jó?

Amikor a hölgy nálunk volt, beszélgettünk. Elmondtam, hogy itt volt körülöttük, ingyen és bérmentve a párkapcsolati tanácsadás lehetősége, jöhettek volna, és kérhették volna a segítségünket. Mert a Szerelmem is igazi terapeuta. Bár papírja nincs a területről, de olyan ösztönös ráérzéssel képes megközelíteni a párkapcsolati elakadásokat, hogy az egész család őt keresi. Mert megbíznak benne.

A hölgy barátnőként néha, néha elmondta az elakadásait, de hiába kapott Mariannkámtól útmutatást, nem élt vele.

Nem merte felemelni a hangját, és végre feltenni azokat az egyszerű kérdéseket a párjának. Mert ők úgy éltek le öt évet, hogy szinte semmit sem tudtak egymásról.

Hogy mindezek után a szakítás törvényszerű volt?

A lánynál betelt a pohár. Észrevétlenül jutott el arra a pontra, hogy egyik pillanatról a másikra nem akart többet a srácból. Nem akarta semmijét sem. Sem a szerelmét, sem a szeretetét, se a pénzét. Semmi sem kellett neki. Megunta, ki akart lépni. Azonnal.

Hogy mi lesz ezek után?

Mindkettőjüket szeretem. Jó emberek. Szeretetreméltóak. Jószívűek. Olyan emberek, akikben meg lehet bízni.

De hiába mindez, ha együtt gyerekek módjára élték a párkapcsolatukat. Lehet, hogy a szakítás lehetőséget teremt arra, hogy elinduljanak a párkapcsolati felnőtté válás útján?