Stressz: annyira nyomjuk az igát, hogy szinte belehalunk

Az emberi test egyik legnagyobb ellensége a stressz. Nyomjuk ezerrel a melót, mivel annyi mindent el kell még érnünk az életünkben. Előkerülnek a bakancslisták, a pontokba szedett családi és egyéni célok, és mi mindent akarunk. Vágyunk arra, hogy jobban éljünk, és miközben haladunk, szinte láthatatlan módon feléljük a testi, lelki és szellemi tartalékainkat: a stressz felemészt és belülről felfal minket.

MIÉRT SIETÜNK ANNYIRA?

Nem tudjuk, meddig élünk. Ez az alapigazság. Lehet, hogy a következő pillanat lesz az utolsó a földi életünkben: veszünk egy megszokott lélegzetet, és… elmarad a kilégzés.

Rájöttünk, hogy meghaltunk.

A haláltól való félelem benne van a zsigereinkben. Nincs mindig tudatos szinten, de amikor a családunkban vagy a közeli ismerősi körünkben elutazik egy szerettünk az örök vadászmezőkre, egy picit megállunk a nagy stressz közepette, és elmélázunk.

Lehet, hogy mi leszünk a következők?

AMIT MÁR NAGY SÁNDOR IS TUDOTT

Olvastam, miként határozott az akkori világ ura a temetéséről.

Azt kérte alattvalóitól, úgy szállítsák utolsó útjára, hogy a két keze kilógjon a koporsóból. Ezzel azt szerette volna az utókornak üzenni, hogy semmit sem visz magával a túlvilágra a mesés vagyonából.

Egy másik történet szerint Nagy Sándor – miután meghódította a messzi indiai területeket is – sírva fakadt: nem volt már meghódítani váró terület, így mehetett haza, tenni a semmit.

Úgy érezte, hogy elveszítette az élete értelmét: nem volt már hová mennie.

Nem maradtak céljai.

LÉGY BOLDOG AZZAL, AMID VAN

Bölcsességekkel teli világban élünk, miközben egy bolygó sebességével küzdünk az elemekkel. Ellentmondásos ez a helyzet. Tudatában vagyunk azzal, hogy egyszer mi is elmegyünk, mégsem vagyunk sokszor képesek értékelni és kiélvezni azt, amink éppen van.

A reggelünk, az ételünk, a családunk, a barátaink, a pénzünk…

Mindig valami olyanra vágyunk, ami éppen nincs. Láthatatlan, nagy célokból alkotunk utat magunknak, hogy miután elérjük őket, a pillanatnyi öröm helyén újra ürességet érezzünk.

Vágyunk a boldogság után, amit rajtunk kívül igyekszünk elérni. Tele vagyunk feszültséggel, gorombák vagyunk az embertársainkkal, a stressz miatt majd szétrobbanunk. Tesszük ezt abban a tudattalan állapotunkban, hogy valójában mindenünk megvan.

Mégsem ezt érezzük.

VALAKI AKAROK LENNI

Egykor egy üzletben azt hallottam az egyik kiemelkedő vezető szájából, hogy ő márka akar lenni. Meg azt is, hogy mindig sikerre éhes.

Csak azt láttam rajta, hogy olyan, akár az elem: állandóan fel volt töltve, és megállás nélkül utazott, dolgozott, embereket győzött meg, és egy halom pénzt termelt.

Megkérdeztem magamban: mikor lesz ennek vége? Meg hogy mire fel ez a nagy sietség?

Hiszen mindened megvan!

MI A HELYZET A CÉLOKKAL?

Azt tanítják már a legkisebb lurkóknak is, hogy a célokra szükség van. Jó tanuló, jó sportoló legyen, vagy kiváló a szakmájában.

Szükséges megalkotni és megtervezni az embernek a saját életét. Mert ha nem teszi, céltalanná válik, és ezzel nem ér el semmit.

De az út során – miközben eléri a céljait – nem képes az örömre. Csak hajtja a céljait, és a végén – miután megevett már több tonnányi stresszt – meghal.

És itt hagy mindent.

Vajon mit visz magával a halálba az ember?

A keze üres, abban semmit.

És a szívében? A lelkében?