Küzdelem nélkül lehet élni, vagy mindez csak hiú ábránd?

A küzdelem hozzátartozik az életünkhöz, vagy az is lehet, hogy csak szükséges rosszként küzdünk, mert nem ismerünk más utat? Ha valaki megmutatná, hogyan lehet küzdelem nélkül élni, lehet, hogy kipróbálnánk? Vagy az is lehet, hogy már annyira a vérünkké vált a harc, hogy nem tudnánk más módon élni?

„EMBER KÜZDJ, ÉS BÍZVA BÍZZÁL”

Belegondoltál már abba, vajon miért kapnak a drámák annyi Oscar-díjat? Miért nem a rajzfilmeket vagy akár a természetfilmeket jutalmazzák eme kitüntetéssel?

Az ember a fajok sokaságából csak vért izzadva tűnt ki. Könnyű lett volna az elődeinknek azt mondani, hogy csak meditáljatok a barlangotok bejárata előtt, találjátok meg a céljaitokat, amik igazán motiválnak titeket, hogy összefogva, csapatmunkával egyetemben valósítsátok meg a céljaitokat. Mit mondott volna az ősember, ha ezeket a szavakat elmakogtuk volna neki?

„KÜZDELEM NÉLKÜL NINCS GYŐZELEM”

Minél nagyobb a cél, annál nagyobb a jutalom – tanultam az üzleti életben eltöltött közel húsz évem alatt. Ennek megfelelően igyekeztem kitűzni a céljaimat.

Vettem egy naplót – nevezhetjük célfüzetnek is –, és abba beleírtam a legnagyobb és legelképesztőbb céljaimat. Gondolkodás nélkül véstem papírra a soraimat, mintegy kikerülve a tudatos elmémet. Csak úgy sorakoztak egymás után a jobbnál jobb vágyaim és elképzeléseim.

Így jutottam el gondolatban a Galápagos-szigetekre, ahol megnéztem az állati csodákat. Jó volt ezt akkoriban leírni, de jóval később elolvasva nem bírtam ki kacagás nélkül, mikor fel akartam olvasni Szerelmemnek. Elcsuklott a hangom, újra és újra nekifutottam, de nem ment: annyira abszurdnak tűnt számomra ez a korábban, saját magam papírra vetett gondolat.

Azt is mondjuk, hogy a gondolatok valósággá válnak. Ha így lenne, az emberek mind boldogan és kiegyensúlyozottan élnének, nem lennének háborúk, és becsülnénk mindazt, ami körülvesz minket.

Az embernek – vagy inkább az egójának – küzdelem kell. Ez lételeme a létezésének. Egyszerűen képtelen megtenni azt, amit annak idején John Lennon mondott: „Kiülök a teraszra, és teszem a semmit”. Lehet azért, mert ő másként látta a világot? Lazán, művész szemmel?

SPORTOLÓK ÉLETE

Itthon csak az első hely számít. Ez van. Ezt tudja minden sportoló és sportot szerető ember. Hiába mondjuk, hogy a második hely is mennyire nagy eredmény; a győzelmen kívüli helyezések vagy akár érmek senkit sem érdekelnek. Lehet, hogy beleszámítanak a pontversenybe, a nemzetek összehasonlításába, de a nagy sport seregszemle végeztével tényleg csak az aranyak maradnak meg a köztudatban.

Ez van, nincs mit tenni ellene. Vagy lehet, hogy mégis?

Ha egy sportoló olimpiai bajnok lesz, feláll a dobogó legtetejére, könnyes szemmel, a világ előtt állva meghallgatja a nemzeti himnuszt, és lelki szemei előtt leperegnek a küzdelem apró morzsái. Mennyi lemondással és önfeláldozással járt eljutni ide, erre a mindenki által megcsodált szintre.

Mert ott voltak a hajnalban való felkelések, az esti korai lefekvések, a spártai szigorral megélt mindennapok, a felkelés és lefekvés közötti időbeosztás, a megannyi edzés, sérülés, kudarc, második és sokadik hely, a kritikák egész sora.

Ez van, ahhoz, hogy valaki felálljon a dobogó legtetejére, küzdeni kell, minden egyes nap minden egyes pillanatában. Mert lehet, hogy az egyik nap megélt élmény kell majd ahhoz, hogy az adott pillanatban a legjobbat tudja kihozni magából.

KÜZDELEM A MAGÁNÉLETBEN

Reggelente, miközben viszem a Fiamat a suliba, figyelem a velem szembejövő kocsikban ülő emberek fejét és tekintetét. Az utat, amin haladunk, végig felújítják, így a lassú haladás közben bőven van időm szemlélődni.

Az arc rengeteg mindent elárul a tulajdonosáról. Hogy mit gondol éppen. Hogy miként érzi magát. A tekintet szintén meghatározó.

Az emberekről lerí, hogy éppen valahol járnak gondolatban. Jó, ott vannak a kocsijukban és vezetnek, de azt csak rutinból nyomják. Ha megkérdeznénk tőlük, mi történt az elmúlt egy, vagy akár öt percben, nem tudnák elmondani. Mert éppen valahol jártak. Lehet, még otthon, az is lehet, hogy már a munkahelyükön agyaltak. Hogy mit fognak csinálni, ha beérnek. Meg aggódtak egy sort a teendőiken.

Ha a munka után hazaérnek, megint máson jár az eszük. Hogy mit mondott a főnök, és azzal vajon mit akart kifejezni. Egy sor logaritmus lejátszódik az agyban, miközben elvileg éljük a mindennapi családi életünket.

Küzdelem ez a javából, mert sosem érünk a gondolatsor végére. Mindig ad az a belső intézőnk valami tennivalót, és hiába állnánk le, és pihennénk végre egy pillanatot, nincs kegyelem.

Küzdünk tovább.