Indulatból dönteni: mit csináljunk, ha szétvet bennünket az ideg?

Számolj el tízig – szól a bölcs útmutató. Bár teljesen kivagyunk, mégsem akarunk már megint indulatból dönteni. Mint oly sokszor a korábbi életünkben. Mégis, hiába a számtalan korábbi hasra esés, egyszerűen képtelenek vagyunk hideg fejjel átlátni a helyzetet, és olyat mondunk vagy teszünk, aminek nyoma marad a párunk agyvelejében és lelkében. Amikor kimondjuk azokat a bizonyos szavakat, már tudjuk, hogy megint indulatból döntöttünk, és nem tudjuk, mit is tehetnénk, hogy legközelebb ezt elkerüljük.

AZ IGAZSÁG SZEREPE A PÁRKAPCSOLATUNKBAN

Ahány ház, annyi szokás – mondja a mondás.

Valahogyan mi is így vagyunk ezzel az életünk nagy forgatagában. A végtelenségig kiállunk az igazunk mellett, még akkor is, ha valójában nincs is igazunk. Bár azt is tudjuk, hogy az igazságnak ezernyi arca van.

A párunkkal ülünk az étkezőben. Az asztalon áll az üdítős palack. Ha megkérdeznek bennünket, van-e rajta céges embléma, azt válaszoljuk, hogy nincs. Mert valóban nincs rajta. De ha a párunkat kérdezzük meg ugyanerről, ő már azt fogja válaszolni, hogy igen, van rajta. Mert az ő nézőpontjából látszik.

Így vagyunk az igazsággal is.

A régi indián útmutató szerint mindig vegyük fel az ellenfelünk cipőjét, mintegy szó szerint belebújva az életébe. Ha ezt tesszük, egy pillanat erejéig a másik szemével látjuk a világot, és megértjük, mit miért mond vagy tesz.

Ez a nézőpont segítséget jelenthet a párkapcsolatunkban, amikor már megint – a jól bevált recept szerint – indulatból szeretnénk dönteni.

HOGYAN SZOKUNK LE AZ ÉRZELMEINK KIFEJEZÉSÉRŐL?

Rendkívül széleskörűen gondolkodunk az érzelmeink kifejezéséről.

És most nem arról a helyzetről beszélünk, amikor törünk, zúzunk dühünkben, és indulatból akarunk dönteni, és a pillanatnyi felspanolt állapotunkban olyat teszünk, amit a tettünk után már meg is bánunk.

Bár ide, ebbe a tudatállapotba is el kellett jutnunk. Ami nem egyik napról a másikra valósul meg.

Rengeteget számít a gyerekkorunkban megtanult minta. Amennyiben olyan környezetben nőttünk fel, ahol nem volt mód arra, hogy kifejezzük az érzelmeinket, nagyon nehéz lesz felnőttként ezt megváltoztatni.

Vegyünk egy példát.

A család tévét néz. A gyerek fejében előjönnek a pillanatnyi kérdések. Mert ő kérdez, ha valamit meg szeretne tudni. Nyitott a világra, és meg van győződve arról, hogy a szüleitől meg is fogja kapni a válaszait.

Hallgass már, nézd a tévét – kapja az egyik szülőtől. Egy pillanatra nem érti, hogy mi történt. Meghökken, mert ilyet még nem kapott. De kis idő múltán felülkerekedik a gyermeki énje, és újra kinyitja a száját. Csacsog. Élvezi, hogy tud beszélni. Szavakat formálni. És a kérdéseire válaszokat vár.

És újra megérkezik a válasz:

Hallgass már!

Ha ez így megy tovább – mi is akadályozhatná meg –, a gyerek egy idő után leszokik arról, hogy kérdezzen, és ezzel arról is, hogy kifejezze önmagát. Szótlan marad akkor is, ha kérdezne, mert megtanulta, hogy ha csendben marad, nem kap a fejére.

Felnő, megismerkedik a párjával, és a történet ott is folytatódik. Egészen addig a pillanatig, amikor már annyi minden felgyülemlett benne, annyira sok az elfojtás, hogy már képtelen uralkodni az elnyomott érzelmei felett.

És ekkor elemi erővel kitör belőle minden, és ez elsöpri mindazt, amit addig évek alatt közösen felépítettek.

MIT TEHETÜNK, HOGY MEGŐRIZZÜK A HIDEGVÉRÜNKET?

Arra kellene rájönnünk, hogy azzal, hogy kiengedjük a dühünket, teljesen normálisan viselkedünk.

Szerelmem szokta mondani, hogy mindent el lehet mondani, csak nem mindegy, hogy mikor és hogyan.

Ebben van némi igazság.

De mi van akkor, ha már megint ott érezzük a fejünk búbján azt a megmásíthatatlanul egyedi érzés? Amikor, egyik pillanatról a másikra ott terem, és…

Két lehetőségünk minden bizonnyal van.

Először is cselekedhetünk ugyanúgy, mint eddig. Jól tudjuk, milyen indulatból dönteni a párkapcsolatunkban. Vagy nem dönteni. Ráülni az érzés fejére, és úgy tenni, mintha ott se lenne. A szőnyeg alá söpörni már megint a helyzet érzelmeit, és kifelé azt mutatni, hogy minden rendben van.

Látszólag ezt a legkönnyebb megtenni. Ilyenkor mindenki „boldog”, nincs üvöltözés és csetepaté, a szomszédok, a gyerekek sem hallják. Elsimítunk mindent, csak hogy veszekedés nélkül éljük az életünket.

Mert éppen eleget hallottuk a szüleinket veszekedni gyerekkorunkban, és megfogadtuk, hogy mi ezt biztosan nem fogjuk csinálni a párkapcsolatunkban.

A második alkalommal végre vesszük a bátorságunkat, és kiengedjük a hirtelen ott termő dühünket. Utat engedünk neki.

A hatás elképesztő lesz, azt ígérhetem.

Te és a Párod is meg fogtok lepődni.

De figyeld majd magad, hogy mi fog ez után történni. Ha van gyereked, tudod, hogy miután nagy dühösen kiengedte az érzelmeit, pár pillanat múltán már kacagásban tör ki. Te is ezt fogod megélni! Ezernyinek tűnő, hosszú év után végre lesz annyi merszed, hogy kifejezd önmagad.

FÉLÜNK ATTÓL, HOGY A HARAGUNKKAL MEGSÉRTJÜK A PÁRUNKAT

Sokan keverik a dühöt a haraggal.

A harag akkor alakul ki, ha nem fejezzük ki az aktuális érzésünket egy személy felé. Dühösek voltunk egy adott pillanatban, mert a másik rálépett a tyúkszemünkre. De nem mondtuk el neki, mert kulturáltan akartunk viselkedni.

Így csak mellre szívtuk.

Ezzel a tettünkkel a neheztelést nem oldottuk fel, csak elodáztuk. És ez a megoldatlan helyzet megint a süllyesztőbe került.

A düh alkalmával kiengedjük az érzelmünket. Ott van szemben a párunk, aki valamivel megbántott minket. És ez kiváltotta belőlünk a dühünket. És nem kertelünk: kimondjuk.

A düh kiengedése olyan, mint maga az érzés. Óriási. Ki akar jönni, és mi kiengedjük.

HOGY NE INDULATBÓL DÖNTSÜNK A PÁRKAPCSOLATUNKBAN

Egy dologban biztosak lehetünk: ha még nem csináltunk ilyet, a másik felünk megsértődhet. Úgy gondolhatja, hogy ok nélkül bántottuk meg.

Miután kiáramlott a dühünk, józan paraszti ésszel átgondolhatjuk, mi is történt. Az érzelem már kijött, látjuk, hogy a párunk ezt milyen nehezen fogadta.

Ekkor jön el a bocsánatkérés ideje.

Odamehetünk hozzá, és bocsánatot kérhetünk tőle. Elmondhatjuk, hogy nem őt magát akartuk megbántani – mert őt magát szeretjük –, hanem a cselekedetével, a viselkedésével nem értettünk egyet, és ez volt az, ami feldühített minket. De most már jól vagyunk, és ezért arra kérjük őt, hogy ne haragudjon ránk.

És mi van akkor, ha a párunk még ezt követően is haragszik?

Ez már akkor az ő feladata, hogy mikért oldja meg saját magában ezt a helyzetet. Bíznunk kell magunkban és természetesen a párunkban is, hogy átgondolva a helyzetet, ő is képes lesz átértékelni magában a történteket, és ezzel elengedni a megbántódását.

Hogy mi lesz az eredmény?

Boldog és élő párkapcsolat, ahol nem lesz tüske.