Elfogadom a testemet: az önbecsüléshez vezető út egyik fontos állomása

Lassan, de biztosan beköszönt a tavasz. Melegszik az idő, lekerülnek rólunk a téli gönceink. A kevesebb ruha megjelenése újra előhozza belőlünk a kérdést: elfogadom a testemet olyannak, amilyen? Vagy szeretnék rajta változtatni, mert ki nem állhatom? Vagy úgy jó, ahogy éppen van, és nem törődöm azzal a vágyammal, hogy szép testet szeretnék? Ha feltennénk magunknak azt a kérdést, hogy elfogadom-e a saját testemet, vajon mit válaszolnánk?

AMIKOR HOSSZÚ LÁBAKAT SZERETTEM VOLNA

Diákként atletizáltam. Legjobb eredményem az Úttörő Olimpia győri országos döntőjében elért 2. hely az atlétika öttusa számában.

Ebben az időben tarolt a férfiak mezőnyében Carl Lewis. Aki látta őt futni, jól tudja, mekkora hosszú lábai voltak. Én is ilyeneket szerettem volna, nem olyan, hozzá képest rövideket, mint amilyenekkel megáldott az ég.

Figyeltem a combomat, és sóvárogtam. Hátha csodával határos módon egyszer csak megnő a combcsontom.

Elfogadtam a testemet akkoriban?

Kötve hiszem.

AZ A BIZONYOS, DIVATOS EGYENES HAJ

Amikor általános iskolás voltam, a suliban az egyenesre levágott frufru volt a divat. Bezzeg én is ilyet szerettem volna.

Volt az osztályban egy srác, akinek csudajó egyenes haja volt, persze tök egyenesre lenyírva a homlokánál. Annyira laza volt vele, hogy csöpögött utána a nyálam.

Amikor Apával elmentünk a fodrászunkhoz, kifejeztem a vágyamat: szeretnék egyenes hajat. A mesterúr megtett mindent: többször neki futott, lefésülte, majd vágott belőle, megint fésülés, apró igazítás, de legnagyobb fájdalmamra az én hajam sosem állt meg egyenesen, akárhogyan is akartam, hogy olyan legyen.

FRIZURA AZ EGYETEMEN

Volt egy csoporttársam, akinek vékony szálú haja volt, és már akkor is enyhén kopaszodott. Számtalanszor befutottam a szobájukba, mikor éppen a haját szárította. Fésülte, hogy úgy álljon, ahogyan azt ő akarta.

Ekkor odamentem mellé, beletúrtam a hajamba, jól összeborzoltam, majd ezt követően eltoltam balra, majd ezt követően jobbra. A cimborám legnagyobb bánatára a hajam oda állt, ahová csak akartam.

Most már nem akartam egyenes hajat, mit gyerekkoromban. Élveztem, hogy olyan séróval áldott meg az ég, ami tényleg oda áll, ahová csak akarom.

Elfogadtam a testemet? Igen, a hajamat már igen.

MIÉRT AKARUNK MINDIG MÁSOK LENNI, MINT AMILYENEK ÉPPEN VAGYUNK?

Volt szerencsém bő egy évig dolgozni egy olyan MLM cégben, ahol a kozmetikai termékeket ezerrel tolták.

Legnagyobb ellenkezésem ellenére megvettem egy pici arcvasalót, amivel fel lehetett újítani nemcsak az arcbőrt, de a hölgyek dekoltázsát is. Jó volt még a cellulitis megelőzésére is. Persze nem magában, a géppel fel lehetett vinni egy kocsonyás anyagot, amit az beledolgozott a bőrbe.

Ekkor figyeltem fel, mennyire fontos az embereknek a szép megjelenés. Ha megjelent egy ránc az arcon, a hölgyek már elkezdték szívni a fogukat, és mindent képesek voltak megtenni, hogy azt a többi ember szeme elől eltüntessék.

De mi baj a ráncokkal? Az ősz hajjal? A táskás szemekkel? Az öregedés jeleit mutató bőrproblémákkal?

Mi a baj az aktuális korunk elfogadásával?

ELFOGADOM A TESTEMET?

Képes vagyok szeretni a testemet olyannak, amilyen? Vagy az is lehet, hogy a testünket is ajándékba kapjuk, akárcsak az életünket, és a mi felelősségünk, mit teszünk vele?

Nem hinném, hogy bárki szeretne gyerekként túlsúlyos lenni. Aztán, az idő haladtával beviszünk a szánkon keresztül bizonyos dolgokat, amiknek hála, beindul a testünk átszabása. Megjelennek a zsírpárnák, amiket szeretnénk eltüntetni. Vagy azt mondjuk, hogy nem érdekel minket, de azért, a biztonság kedvéért messzire elkerüljük a mérleget és a tükröt is.

Az a test, amiben nap mint nap éljük az életünket, az ellenségünkké válik. Már nem nézünk rá szívesen, mert nem tetszene, amit látnánk.

Sosem késő változtatni a hozzáállásunkon. Nem a fogyásról beszélek. Nem erre gondolok. Én sosem csináltam. Ebben lehet, szerencsém volt, mert segített a sport. Bár én is voltam pocakos, de sosem fogyóztam. Inkább elővettem a sétát, majd a futást. Idővel, a kor haladtával pedig megértem arra, hogy megértsem: amit megeszek, az épül be a szervezetembe.

Volt, hogy két évig nem ettem húst. Bioboltokban vásároltam, és minden nap nyomtam a sportot: futottam, konditerembe jártam, úsztam, gyógyfürdőbe jártam. Kényeztettem a testemet.

Amikor hazamentem vidékre a Szüleimhez, mindig előkerültek a hagyományos ételek, mert egy falusi ember mit is egyen? Biokaját? Kötve hiszem. Inkább töltött káposztát, hurkát, kolbászt, szalonnát, pörköltöt, rántott és sült húst… Vajon milyen lehetett a Szüleimnek azt látni, hogy egy falatot sem eszem a korábban imádott étkekből?

Nem erről a nagy hátraarcokról beszélek. Igen, oda kell figyelnünk a testünkre, meg kell „Őt” ismernünk. Tudatosan kell randiznunk vele, és idővel megismerni, kitapasztalni, mi jó neki, mit szeret, és mi az, amivel ki lehet őt a világból kergetni.

Raj barátom imádja a tejet. Már közel az ötvenhez is issza. Jó neki. Szereti az ízét, az állagát. Nem fújja fel. Táplálja.

Sokat olvastam a tejről. Ilyet is, olyat is. Volt, amelyik forrás isteníti, más írások meg elmarasztalják. Azt mondom, lehetetlen egy nagy átlagból megítélni, hogy a tej milyen hatással lesz a mi szervezetünkre. Mert lehet, hogy mi vagyunk a kivétel, és ránk másképpen hat.

Ha szeretem és elfogadom a testemet, minden olyan egyszerűvé válik. Ehetek jókat, mivel tudom, hol a határ. Sőt, olyan is lehet, hogy átlépem ezt, és teleeszem akkor is magam, ha tudom, hogy ezt meg fogom böjtölni. De tudom, mit csinálok, és csak egyszer-kétszer teszem meg. A lényeg azon van, hogy nem rendszeresen. Igen, lehet bűnözni, és a tilosban járni, csak tudjuk, hogy ott járunk, és ekkor ne büntessük meg magunkat a lelkiismeret-furdalás érzésével. Élvezzük az ízeket, és fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

Egyszerű, érző emberi lényeknek.