Együtt és egymás mellett élés a párkapcsolatokban

Sokszor lehet hallani az együtt és egymás mellett élésről a párkapcsolatokban. Lehet, hogy Te is ismersz olyan párokat, akik "együtt" élnek. Teszik ezt harmóniában, szeretetben, egymásra figyelésben és örömben. Lehet, hogy találkoztál már olyan párokkal is, akik bár együtt élnek, mégsem érzed őket egyensúlyban. Együtt vannak, de mégsem. Csak ennyi lenne a különbség az együtt és egymás mellett élés között, vagy van még itt valami más is?

KÉPESEK VAGYUNK A JELENBEN ÉLNI?

Ma délután bent jártam Nyíregyháza főterén. Előttem sétált egy fiatal hölgy, és járás közben a mobilját nézegette. Direkt kíváncsi voltam, meddig bírja ki nélküle. Ment 5 métert… ránézett, majd elég sokáig kibírta, volt 30 méter is, mire újra rátekintett.

Hol van itt a tudatosság? – tehetnénk fel a kérdést.

Kíváncsi lennék, hogy egy átlag 70 évig élő ember mennyi időt tölthet el úgy, hogy tudatában van annak, amit csinál, és megelégszik azzal, ami éppen az adott pillanatban van, nem sétál a jelen helyett mindig hol a múltban, hol meg a jövőben.

GYAKRAN NEM FIGYELÜNK A PÁRUNKRA

A férj hazamegy a munkából, a felesége alig várta már, hogy ott legyen, és elmondhassa neki…

• Képzeld, amikor bementem…
• Aha.
• … és akkor azt mondtam…
• Aha.

A férj egyik fülén be, a másikon meg ki. Ismerős? A férj teljesen máshol járt agyilag, és gőze sem volt, hogy mit mondott neki a felesége... együtt és egymás mellett élnek.

HOGY NÉZ KI EGY ÁTLAGOS NAPUNK?

Reggel felkelünk, kávét készítünk, utána irány a mellékhelyiség, majd a fürdőszoba. Miután ezen is túl vagyunk, keltjük a gyerekeket. Reggeli, szendvics készítés, miközben árgus szemmel figyeljük az órát, mert az megállás nélkül ketyeg. Ekkor arra gondolunk, vajon miért lustálkodtunk még 10 percet az ágyban, ha ez most meglenne, nem kellene már megint lóhalólában rohanni a kocsihoz, vagy a buszhoz.

Napközben a munkahelyünkön végezzük a napi teendőinket, kommunikálunk a kollégákkal és még egy sor emberrel, ebédelünk, megkávézunk, és alig várjuk, hogy leteljen a még hátralévő idő, hogy végre hazamehessünk. Útközben felvesszük a gyerekeket, hazamegyünk, átöltözünk, bekapunk valamit, hogy elindulhasson végre a késő délutáni, vagy akár már este program. A gyerekek a szobájukban teszik a dolgukat, lehet, hogy tanulnak, vagy csetelnek a haverjaikkal, mi meg nézzük a tévét. Boldogságot érzünk, hogy végre van egy kis nyugtunk, amikor végre eljött az a pillanat, hogy nyugodtan csücsülhetünk a fenekünkön. Néha kijön az egyik gyerek, kér valamit, mi kiszolgáljuk, beszélünk pár szót, és tovább tévézünk.

Amikor eljön a vacsora ideje, összetrombitáljuk a családot, asztalhoz ülünk, és megesszük a tálalást. Közben a gyerek szíve szerint – ha megengednénk neki – a tabletet nézné, az okostelefonja folyamatosan pittyeg, mi meg, felnőttek mosolygunk egy sort. Már, ha mosolygunk.

A CSALÁDI IDILL

Vacsora után mindenki teszi a dolgát: a férj leül a kanapéra focimeccset nézni, a feleség elmosogat, kicsit rendezkedik, majd a másik tévén a saját műsorát bűvöli. A gyerekek csetelnek, és ki tudja, még mit csinálnak. Egyszer csak eljön a lefekvés ideje, hiszen mindjárt itt van újra a reggel, és ébredni kell.

Hol van itt a figyelem? Az egymásra figyelés és érdeklődés? A kommunikáció? A nap történéseinek átbeszélése?

Ez mind kimarad. Helyette ott a napi rutin, a mókuskerékben hajtás, ami gyakran egészen a sírig tart.